"Amikor még egész pici voltál, egy puszival jobbá tudtam tenni számodra a világot. Vagy egy kanálnyi orvossággal. Meg tudtam javítani olyasmit is, amin még a puszi sem segíthetett - ragasztóval és szalaggal, tűvel és cérnával, kapcsokkal és madzagokkal. A felnőttdolgok meghaladják a képességeimet. Azt kívánom, bárcsak lenne olyan varázserőm, amivel helyre tehetném az ilyesmit is. De nem tehetek mást, mint hogy itt vagyok. Mindig itt leszek."

"- Ó, a kamaszbánat - bólintott apu merengve.

- Igen, az milyen kedves tud lenni! - értett egyet anyu.

Nem! Nem kedves! Miért gondolják, hogy kedves, ha sírógörcsöt kapok éjjel, ha bedagadt szemmel ébredek, és nincs étvágyam? Egyáltalán nem kedves! Tragikus! Egész úton némán ültem, és a szüleimet hallgattam, akik "mókásnak" tartják, hogy éppen meghasad a szívem."

"Apu!
Nekem miért a temetőbe kell mennem hogy veled lehessek?
Miért nem szoríthatlak magamhoz, mint annyiszor kamaszos zavarral?
Miért egy halom földrakásnál guggolva kell elmondanom, mi nyomja a lelkemet?
Ki az aki választ ad, ki az aki bátorít,
ki az, aki hisz bennem minden feltétel nélkül?
Ki az, akinek én vagyok a legfontosabb,
ki az, ha törik, ha szakad rohan, és vén felnőtt létemre is a kezemet fogja?
Az ágyam szélén ülve ha beteg vagyok,
Ki az, aki a világon egyedüliként a tapintásával,simogatásával,
tekintetével megnyugvást ad nekem?
Ki az, aki előtt bátra sírhatok, mert tudom ő majd egyetlen gondolatával,
kézszorításával vigaszt talál?
Ki volt az a "hülye" aki azt állította, hogy az idő majd gyógyírt ad a sebekre?
Nem él az apám, és soha nem látom már őt, ebbe kéne belenyugodnom?"