"Eljön az az éjjel, melynek

minden csillaga szívig ég el.

Föllázadt szeretők szaladnak

lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig

görnyesztő, piros drágaságát.

Megtárul morogva a tenger

s kincseiket ők bedobálják.

- Győztél, eljöttünk szerelemmel,

ízedet visszahoztuk néked,

nosza fogadd bilincseinket,

kötözd le fájó szívverésed.

Nosza, fogadd hát koronánkat,

a harangot, sapkánkon a csörgőt,

egy zacskó lisztünk s egy marék

elbúsult, ragaszkodó szöllőt.

Fogadd most - tépett ágainkat,

vedd jólcsinált szerszámainkat,

fogadd seprőnket, tányérunkat,

de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgő, parazsas homlokkal

fiúk és lányok leguggolnak,

fölöttük reszketve ereszkednek

pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól

kijön értük, elönti őket,

hanem hiába zúg, - zúgása

erősbíti az éneklőket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,

keserű só vagytok ti bennünk, -

a fiúk dalát: Partok vagyunk,

keserű tenger vagytok bennünk.

S a víz habzó, kibomlott kontyán

ragyogó holtakat ringat csengve

és háborogván emlékezik

az elcsöndesült szerelemre."

József Attila: Szeretők lázadása