"Egész nap senki észre sem vett. Amikor hazaérek, te ott vagy az asztalnál, és egy újságot markolsz. Közelebb lépek. Köszöntelek, nem felelsz. Ekkor látom meg, vállad remeg, arcod könnyben ázik. Mi baj? - kérdezem, de nem felelsz. Talán az a gond, hogy későn értem haza? A papírt a kezedből vehemensen felém dobod, és én ijedten ugrok félre. Mi lelt? Felállsz, egyre hangosabban sírsz, de még mindig nem felelsz. Befutsz a hálószobába, és előkapod a bőröndöt. Hová mész? Minden ruhád, személyes holmid beledobálod a táskába, majd lezárod. Mindig ezzel fenyegettél: ha összeveszünk, elköltözöl. Minden mást otthagyva távozol a lakásból, és nekem épphogy marad időm kijutni, mielőtt kulcsra zárnád az ajtót. Miért sírsz még mindig? A lépcső felé iramodsz, a harmadik emeletről ledobod a táskát a földszintre, majd utána szaladsz. Jól vagy? Alig bírom tartani a tempód, túl gyors vagy. Odalent beülsz egy taxiba, de túl hamar csukod be az ajtót, nem mehetek veled.
Üvöltve verem az ablakot, de mintha észre sem vennéd. Elhajtasz. Futok az autó után, de csak távolról tudom figyelni, még akkor is, amikor a piroson áthajtva karambolozik. Nem hiszem el, hogy bajod eshet, de amikor közelebb szaladok, látom, nem mozdulsz. Bánattól tébolyultan vergődök arrébb, és távolról figyelem az eseményeket. Hirtelen nagy lesz a tömeg, majd valami hatalmas csillogás tölti el az útkereszteződést. Egy alak sétál felém, te vagy az. Máskor oly szép hajad, arcod most gyönyörű, termeted sudár. Rám mosolyogsz, és mintha füst lenne, úgy kelsz át a tömegen. Mellém lépsz, kézen fogsz, és felmutatsz valamit. Az újság az, amit olvastál. A szalagcím a következő: Fiatal házasember halt meg autóbalesetben, özvegye maradt, gyerekek nélkül. Majd a képre mutatsz, az én arcképemre..."