"Csak gondolj bele! Ott állsz egy sötét, hideg utcán. Már majd' megfagysz a téli éjszakában, mikor meglátod Őt. Ajkad mosolyra görbül, és hirtelen azt is elfelejted, ki is vagy. Csak Őt látod magad előtt. Gyönyörű barna, csillogó szemeibe bámulsz. A körülötted lévő vakító, fehér hónak sincs olyan csodálatos színe, mint mosolyának. Egyszer csak észreveszed, hogy közeledsz felé. Lassan lépkedsz, mert félsz, hogy esetleg szertefoszlik. Arra gondolsz, nem valóság. Nem lehet valóság. De mikor széttárja előtted karjait, a szíved hatalmasat dobban és rádöbbensz, hogy tényleg ott van. Lépteidet meggyorsítod, hogy végre izmos karjaiban tartson. Egy kisebb fajta áramütés ér: megölelt.Szorosan húz meleg testéhez. Behunyt szemmel hozzá simulsz és erősen öleled, hogy örökké a tiéd maradhasson. Szinte megszűnik körülötted a világ és csak te vagy meg Ő. Csak ti léteztek. Semmi gondod sem maradt. A sötétség, a tél és a fagy egy csapásra szétfoszlott. Már nem is fázol, pedig Ő is csupán csak egy pólóban ölel át téged. Mégis forróság önti el a tested mindenegyes zugát. Már szinte úgy érzed, nyár van. Fejedet mellkasára hajtod, fehér, lenge pólóját szorongatod, és közben beleszagolsz. Örökre az emlékeidbe akarod vésni csodálatos illatát. Érzed, hogy Ő is beleszagol a hajadba. Egyik kezét végig húzza a hátadon, a másikkal pedig még szorosabban magához ölel. Boldogabb már nem is lehetnél. Nem akarod Őt soha elengedni. Soha. De aztán valami furcsát érzel. Már nem érzed az illatát. Karjait, amint maga köré fon. Villámcsapásként ér a tudat, hogy soha nem is volt ott. Csak pislogsz. Könnyeid a fehér hóba csöpögnek. Minden valóságtalan volt. Barna szeme, hófehér mosolya és forró ölelése. Az illatát a tudatalattid érzékelte csak. Te nem. De azt, akkor is emlékeidben őrzöd, akár hamis, akár nem. Egyszer csak azon kapod magad, hogy újra fázol…"