2011. augusztus 31., szerda
"Az óra jár. Nem késik, nem siet. Egyformán percet oszt mindenkinek. Egy könyörtelen nagy fogaskerék hajtja az idő ősi ütemét. Ha visszanézek volt e pillanat felelőtlenül eldobott, hanyag, mit visszaszívnék, ha lehetne még, ó de sok mindent újra kezdenék. Az óra jár, és pontosan ketyeg. Mire használtam fel a perceket? Jaj hányszor nem feleltem rosszra jót. Tékozoltam el az örökkévalót. Fut a perc. Nem jön vissza egy se már. Az óra pontos, s egyszer majd lejár..."
2011. augusztus 30., kedd
2011. augusztus 28., vasárnap
2011. augusztus 27., szombat
2011. augusztus 24., szerda
2011. augusztus 22., hétfő
"Lehet, hogy egymást kerestük egész eddigi életünkben. Most, hogy találkoztunk, most, hogy egy röpke pillanatra megízleltük, milyen csodás is lehet a szerelem ezen a földön, most csupán a félelmeim miatt el kell válnunk és soha többé nem találkozunk? Azzal töltöm majd a hátralévő napjaimat, hogy keresem azt, akit valójában már megtaláltam, csak nem volt bátorságom szeretni?"
"- Mintha elveszetted volna a barátod.
- Lehet, hogy igen.
- Tudod, kislánykoromban a téli karneválon elvittem a kutyámat a korcsolyapályára. Ő is elveszett. Egyszer csak elrohant mellőlem, hogy egy nyulat üldözzön a tó túlsó oldalán.
- És elkapta?
- Nem, de visszajött. Azt hiszem, el kellett mennie a tó túlsó végébe, hogy rájöjjön, mellettem sokkal jobban érzi magát."
2011. augusztus 21., vasárnap
"Felednem kell a múltam, ha nem akarok úgy élni, mint egy gyűrött felmosórongy. De mindig újra és újra meghallgatom azokat a zenéket, amelyeket akkor szerettem, újra megnézem a régi képeket, ösztönösen előidézem az emlékeket - és egész nap, minden percben azon elmélkedem, hogy vajon az, ami engem ennyire megvisel, őt is megviseli?"
2011. augusztus 20., szombat
2011. augusztus 19., péntek
2011. augusztus 18., csütörtök
2011. augusztus 17., szerda
2011. augusztus 16., kedd
"Néha nyitva kell hagynunk az ajtót, engedni, hogy besétáljon rajta a legnagyobb álmunk. Talán egy férfi, vele együtt a szerelem, a boldogság, talán egy jó hír, amitől napjaink máshogyan telnek, talán egy barát, aki visszaadja mindazt, amit eddig az évek eloroztak. Talán besétál az egészség, fölszabadítva testünket a folytonos kíntól. Csak ne felejtsük el nyitva hagyni az ajtót, hisz mind várunk valamire! Mindannyian álmodunk."
"Mindannyian keressük a válaszokat. A tudományban, az életben, mindenben. Néha a válasz alig egy karnyújtásnyira van tőlünk. Máskor pedig akkor kapjuk a választ, mikor még fel se fogtuk, hogy kérdeztünk valamit. Néha a válasz meglepetésekkel szolgálhat, és néha, mikor már végre megtaláltuk a választ, amit kerestünk, egy csomó kérdés marad megmagyarázatlanul."
2011. augusztus 13., szombat
"A mostani kapcsolatok könnyű felbomlásának oka a hihetetlen mértékű egoizmus. Az, hogy mindkét fél azzal foglalkozik, őt hogyan sértette meg a másik. Meg kell tanulni, hogy ne legyél annyira fontos magadnak. Ott a másik. Mégis, amikor azt látod, hogy nem tökéletes, elkezdesz megsértődni. Mert vannak hibái. Pedig neked is vannak."
"Mindig ettünk egy fagyit a cukrászdában. Én mindig csokisat kértem, ő meg karamellt. Aztán kiültünk a járdára a fagyizó előtt, és én számoltam a kék kocsikat, ő meg a pirosakat, és akinek a legtöbb jött össze, az nyert. Szeretem azt a járdát. Lehet, hogy unalmas, de azt hiszem, az unalmas dolgokra emlékszem a legszívesebben."
"Nagyon szeretek énekelni. Néha úgy gondolom, hogy milyen jó is lenne, ha egy éneklő géppé változnék. Nem éreznék többé semmit. Sem vágyat, sem féltékenységet. Egy olyan fantasztikus gép lennék, ami sose fáradna el, de ha lemondanék az érzelmekről, akkor már nem is tudnék énekelni. Fárasztó embernek lenni."
"Mért vársz nagy tetteket?
Ne kérd tőlem, hogy hős legyek;
nekem ez nem ment még sosem,
de most hívj, ha kell...
Ne várj színes álmokat,
ne reméld, hogy egy perc alatt
valaki mindent helyre tesz;
csak egy álom ez...
Van időd még, hogy lásd,
hogy nem csak győztes leszel...
Sokszor lesz úgy,
hogy sírnod kell...
Sírj, mert néha az segít!
Csak sírj, ne szégyelld könnyeid!
Hát sírj, ha szólni nem bírsz már,
néha sírj, így könnyebb lesz talán!"
Ne kérd tőlem, hogy hős legyek;
nekem ez nem ment még sosem,
de most hívj, ha kell...
Ne várj színes álmokat,
ne reméld, hogy egy perc alatt
valaki mindent helyre tesz;
csak egy álom ez...
Van időd még, hogy lásd,
hogy nem csak győztes leszel...
Sokszor lesz úgy,
hogy sírnod kell...
Sírj, mert néha az segít!
Csak sírj, ne szégyelld könnyeid!
Hát sírj, ha szólni nem bírsz már,
néha sírj, így könnyebb lesz talán!"
2011. augusztus 12., péntek
"Pont te, pont velem, pont most, pont ebben az élethelyzetben. Pont akkor, mikor pontosan tudom, hogy az életem, egy ponton megrekedt. Pont mikor nem kéne, pont nem ilyet kerestem, pontosan érzem, hogy nem helyes. De pont a te szemed, viharának villámja, pont az én kiéhezett szívembe csapott bele, pont akkor, mikor egyáltalán nem vágytam erre. Pont akkor, pont úgy, ahogy én azt szerettem volna, mert már ezerszer megálmodtam. És te, pont a legtitkosabb álmaimat, valósítottad meg, és most már, pontosan tudom, hogy visszavonhatatlanul beléd szerettem... pont."
Zalabai Hajnalka
2011. augusztus 11., csütörtök
2011. augusztus 10., szerda
"Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.
Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,
kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bugó szarvasbogarat.
Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
"Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.
Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kisérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.
Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.
S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza."
Simon István: Mirza
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.
Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,
kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bugó szarvasbogarat.
Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
"Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.
Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kisérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.
Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.
S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza."
Simon István: Mirza
"Csak pár évet, pár hónapot,
a végtelenben egy napot
Alszol egyedül gyermekem.
Csak egyet álmodsz, és jövök,
A földön itt misem örök,
S melletted leszek újra én.
És rád roskadok, Mindenem.
Ott messze túl a Mindenen,
Ott újra eggyé forradunk.
Köröttünk zeng a végtelen,
De túl a földi életen
Nem érhet többé semmi vész.
S újra viselem gondodat,
Csak még pár földi dolgomat
Elvégzem, s aztán jövök.
Addig az álmod szép legyen,
A másvilági réteken
Szebbek talán az álmok is.
Aludj, aludj, s már ott vagyok,
A végtelenben egy napot
Aludjál addig, gyermekem."
Várnai Zseni: A végtelenben egy napot
2011. augusztus 9., kedd
2011. augusztus 7., vasárnap
2011. augusztus 6., szombat
"A házasságunk nem egy tündérmese, nem hint rám rózsaszirmokat, és hétvégenként nem repít el Párizsba, de ha levágatom a hajam, észreveszi. Ha felöltözöm, hogy elmenjek valahová, megdicséri a ruhámat. Ha sírok, letörli a könnyeimet. És mikor magányos vagyok, szeretettel vesz körül. Ugyan kinek kell Párizs, ha megölelik helyette?"
2011. augusztus 3., szerda
2011. augusztus 2., kedd
"Úgy éreztem: végre megérkeztem. Haza, az igazi otthonomba. Mintha ez volna az egyetlen hely, itt az ágyban, szorosan hozzásimulva, ahol otthon vagyok, ahova tartozom. Ahová mindig is vágytam. Szótlanul feküdtünk sokáig, átölelve egymást, összeforrt testtel, egy ütemre lélegezve. Ez a csönd maga volt az örökkévalóság, de tudtam, hogy ha örökké tartana, akkor sem lenne elég."
"Van egy időtlennek tűnő állapot, amikor teljesen magunkra maradunk. S ráadásul éppen a szakadék fölött, a legnehezebb, legveszedelmesebb helyzetben. Ilyenkor csak két dolog segít. Az egyik a múltból ered, mindabból, ami megtörtént már, s amibe itt, az örvénylő semmiben is kapaszkodót lehet találni. A másik a jövőből üzen, onnan, ahol nincs még semmi, csak lehet... sőt, lesz."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)