"Ez az út már rég nem ránk vár,
Én vagyok az, aki most meghátrál.
Itt hagyok egy darabot a múltamból,
Szívtelen vagyok, te is tudtad jól!
Már nem kell más csak, hogy érezzem,
Hogy te vagy nekem egyedül az életben.
Neked ennyi volt kettőnk szerelme,
Érzem, hogy a szívem elfelejt, de,
Mégis kellettem, nem féltél,
Érted adnám az életem, ha megkérnél.
Így tombol bennem a két ellentét,
Ha tudnád a jót mégis elvennéd.
De nem nyugszom, amíg lélegzel,
Amíg nem fogod fel, nekem élnem kell!
A pokol vagyok, ami megperzsel.
Ha hozzám érsz, többé nem kelsz fel..."