"Kék szemed a tó, mély, hallgatag,
Kopár, néha hazudik
S remegve fut az éltető fény után.

Kék szemed az ég, zord, vágtató
Szeleket hajtó félelmet ébresztő
Szelíd szomorúsága.

Kék szemed a vigasz
Mosolya őszintétlen, világító derű
Fehér semmiség, látatlan titok
Kevés valódi villáma.

Kék szemed a határ
Halált ébreszt, létet hazudik
Káromkodva mosolyog magában
Lenézi a csillogó semmiket.

Kék szemed az álom
Tünékeny, hideg szomorúságom
Ott csillog valahol
Medre legmélyében.

Kék szemed a bánat
Végtelen, aggódó, sorsokba
Taposó nehéz lábait a szél
Vonszolja át a falakon.

Kék szemed a végzet
Létezése mámor, hiánya biztonság
Vesztesége éget, közelsége
Lángol és semmivé foszlatja bőrömet.

Kék szemed halálom
Ha látom, ha nem látom
Lekaparja mézes bőrömet,
Nem törődve húsom fájdalmával.

Kék szemed két szemem
S bár már rég feledni kéne,
Valahogy nem merem..."