"A terhes nő hasában két baba beszélget. Az egyik kérdezi a másiktól:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után is valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság! Semmiféle élet nem létezik a születés után! Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és a szájunkkal ezsünk majd.
- Hát ez ostobaság! Lábon menni nem lehet. Szájjal enni? Ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
- De, de valami biztos lesz! Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint ahogy itt hozzászoktunk.
- De hát onnan még senki nem tért vissza! A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben...
- Én pontosan nem tudom, milyen lesz ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a Mamát, és Ő majd gondoskodik rólunk.
- A Mamát? Te hiszel a Mamában? S szerinted Ő mégis hol van?
- Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
- Nos de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogyan énekel, és azt is érezzük, ahogyan simogatja körülöttünka világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi Élet még csak ezután vár ránk..."