"Egy síró kisgyerekként indultam, de tudtam felnövök,
A szülők szava felnevelt, megvigasztalt, ne félj kölyök.
Ha bánt az élet okkal teszi, nem öl meg csak erősít,
Ha megértésből építkezünk, úgy születik erős híd.
De mégis tudom gyakran mentem önfejűen előre,
Csak vitt az út és nem hallgattam barátokra, szülőkre.
A szerencsém elhagyott, minden kettévált a homályban,
A mocsárban feküdtem, miért nem vettem észre korábban.
Hányszor kellett letérnem az útról és eltévednem,
És hányszor kellett megígérnem, soha többé az életben.
Mondd hányszor hagytál magamra a semmiben és csak nevettél,
Tudod hányszor sírtak miattam, és nem szóltál, nem szerettél.
Hányszor könyörögtem fohászkodtam szólj ha hallasz,
Mégsem válaszoltál, máig nem tetted ezt meg de hallgatsz.
Legbelül az álmaimban már szebb a kép a világról,
Gyermekkorom gyere vissza! Már nagyon hiányzol!"